Tél

Már itt a tél, kályhákhoz dől az ember,
fagyos kezében elnyűtt baltanyél.
Ki mindig vesztett, győzni végképp nem mer,
s szavát megrágva csendesen beszél.

Magára ölt egy elhordott kabátot,
percekbe botlik, s volt időt ölel.
Árnyak kísérik, és hol egykor játszott,
hiába bánja, semmi sincs közel.

Havon tapos, elolvad majd a lábnyom,
fönt szürke ég, s a dróton varjú ül.
A sóhajon túl s innen minden átkon,
felhőnyi álmok úsznak legfelül.

2016.12.03

Kategória: Versek | A közvetlen link.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.