Porzás

A fák alatt aranyló fény cikázik,
s egymáshoz érnek suttogó kezek.
Árnyék oson, nyomában leng egy másik,
s ábrándot rejtő bokrok rezgenek.

A parton tárva-nyitva minden ablak,
sóhajt sodor az önfeledt folyam.
Leszáll az est: a bátrak ott maradnak
az éjbe veszni részeg boldogan.

A szirmokon foltot talál a reggel,
s hol harmat hűsít égető sebet,
méhek repülnek zümmögő legyekkel,
szagokba szédült illatok felett.

2017.05.17.

Kategória: Versek | Porzás bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Otthon

A bokrok alján ébredő sötét;
a régi csapnál rózsa hajt fejet,
gyümölcsfa ejti földre köntösét,
s dongó kering egy tál eper felett.

Hajadban lepke: két fehér szirom,
kenyér s pohár a kerti asztalon.
Szemedbe nézek, ajkadról iszom,
s úgy, mint ki félt, a fényed markolom.

Felhők között a hold üt épp tanyát,
a házba lépünk, egy vagyok Veled.
A perceket most csend karolja át;
lámpát gyújtasz s az ágyunk megveted.

2017.05.19.

Kategória: Versek | Otthon bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Távozás

Indulsz, hová mégsem jutsz el soha,
miként jöttél, a lépted tétova;
s azt suttogod, lehet, nem érte meg,
szemed sarkában halvány fény remeg,
s fejed felett, mint rongyok csüngenek,
a felhők szélét markoló egek.

Mit hagysz, kevés, de oly sokat viszel,
csak az maradsz, amennyit más hisz el.
Kilincs zörög, hinnéd, hogy lesz, ki szól,
a torkod ég, a csendből még iszol.
Hűvös homály, a semmi rád lehel,
s arcodra hull egy színtelen lepel.

2017.04.21.

Kategória: Versek | Távozás bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Mégsem

Gyúlhat szörnyű kín korbácsok szavára,
s kélhet közöny, ha már a szív se lát,
téphet sebet tövisbokornak ága,
s áldott kezet rozsdás szög üthet át,
döfhet lyukat csontok közé a dárda;
ember tagadhat fényt és életet,
állíthat őrt a szikla oldalába,
mégsem győzhet az Egyszülött felett!

2017.04.14.

Kategória: Versek | Mégsem bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Nélküled

A sárga bögrén halk mosolyt hagyott az ajkad,
s papírlapon nevet, mit suttogott kezed;
s a pléd, amellyel tegnap válladat takartad,
a ráncait vigyázva súgja: nem feled.

Tükrömben csillogás, szólok s Te visszanézel,
a függöny széle leng, megérint illatod.
Itt ülsz az ágyamon, s miképpen minden éjjel,
félig lehunyt szemem álomba ringatod.

2017.04.08.

Kategória: Versek | Nélküled bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Tavasz

Patak csobog a fáradt híd alatt;
s akárha vérző állat ellene:
faág zihál, még télről itt ragadt,
s egy farkasarcú árnyék leng vele.

Bokrok között kövér gyerek lapul,
reszket s megtörli izzadt homlokát.
Tavasz van, tudja, s tűri szótlanul…
Gúnyos vigyor hasít a parkon át.

A langyos padra három asszony ül,
hátuk mögött a kőszobor nevet;
hangyák rohannak lábaik körül,
s rigók figyelnek lágy kenyérbelet.

Vesszők sokának napfény udvarol,
a nász heves, hamar rügyet terem.
Lányok kibújnak szürke rongy alól,
ringó csípők kacagnak szüntelen.

A sok bolond se bírja tétlenül:
ma mindegyik csicsergést festeget.
A képen épp egy fecskepár repül,
s kenik köré a halványkék eget.

2017.03.31

Kategória: Versek | Tavasz bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Az ajtónál

Kínoktól szagló csont-fehér szoba,
rácsról lecsüngő tintakék remény;
árnyak fölött lágy fény libben tova
s csak szürke csend marad kihűlt helyén.

Idő csorog, sajgó múltat érlel;
s gyufányi lángot markoló szemek
még harcot vívnak egy szörnyű lénnyel,
hiába tudják, úgyis vesztenek.

Utolsó kép egy keskeny résen át:
tükörből néz egy szőke kisgyerek.
Itt elsötétül, virrad odaát,
és felragyognak végtelen terek.

2017.03.24.

Kategória: Versek | Az ajtónál bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Gyalázat

Leszállt az éj, s a támadó hajóhad
a sűrű ködben végül partot ért.
Fehér ruhád megint letépik Rólad,
s kutyák harapnak húsba csontodért.

Holdfény kacag ki földre dőlt keresztet,
a kincseidre kalmár vet szemet.
Az élők arcán holtak árnya reszket,
szörnyek zörögnek csendjeid felett.

2017.03.12.

Kategória: Versek | Gyalázat bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Egy költő halála

Üres lapok, s bezárva minden ablak,
lélek lebeg a halvány test felett.
Lehunyt szemek, az álmok sem maradnak,
a zord valóság nem hagy több helyet.

Az ujjaid közt csontig égett tinta,
jelzők lapulnak, száraz ajkadon.
Felszáll a sóhaj és megrándulsz, mintha
még egy betűre volna alkalom.

2017.03.11

Kategória: Versek | Egy költő halála bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Télvég

A fák között megráng az alkony szőtte fátyol,
kesergő ágakat himbál a téli szél.
A szürke sziklakő havat siratva gyászol,
s csalóka csillogás a tócsák szélinél.

A sápadt fűben halvány illatok lapulnak,
kidőlt karókat rozsdás drótdarab fog át,
s amott hol ősszel buzgón emberek vadultak,
fagy őrzi még a rémült állatok nyomát.

A dermedt tó partján vakon mereng egy lámpa,
üres halőrház, körbe búskomor magány.
Rongyos felhők sokát az est a vízbe rántja,
az égre varjak szállnak s károg mindahány.

A barna táj felett sarlónyi, sárga hold gyúl,
a hegy magára ölti ében köntösét.
Árnyak lebegnek, és a rezge bokrokon túl,
bölcsőt és sírhelyet békít az éjsötét.

2017.03.04.

Kategória: Versek | Télvég bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva