Az ajtónál

Kínoktól szagló csont-fehér szoba,
rácsról lecsüngő tintakék remény;
árnyak fölött lágy fény libben tova
s csak szürke csend marad kihűlt helyén.

Idő csorog, sajgó múltat érlel;
s gyufányi lángot markoló szemek
még harcot vívnak egy szörnyű lénnyel,
hiába tudják, úgyis vesztenek.

Utolsó kép egy keskeny résen át:
tükörből néz egy szőke kisgyerek.
Itt elsötétül, virrad odaát,
és felragyognak végtelen terek.

2017.03.24.

Kategória: Versek | Az ajtónál bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Gyalázat

Leszállt az éj, s a támadó hajóhad
a sűrű ködben végül partot ért.
Fehér ruhád megint letépik Rólad,
s kutyák harapnak húsba csontodért.

Holdfény kacag ki földre dőlt keresztet,
a kincseidre kalmár vet szemet.
Az élők arcán holtak árnya reszket,
szörnyek zörögnek csendjeid felett.

2017.03.12.

Kategória: Versek | Gyalázat bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Egy költő halála

Üres lapok, s bezárva minden ablak,
lélek lebeg a halvány test felett.
Lehunyt szemek, az álmok sem maradnak,
a zord valóság nem hagy több helyet.

Az ujjaid közt csontig égett tinta,
jelzők lapulnak, száraz ajkadon.
Felszáll a sóhaj és megrándulsz, mintha
még egy betűre volna alkalom.

2017.03.11

Kategória: Versek | Egy költő halála bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Télvég

A fák között megráng az alkony szőtte fátyol,
kesergő ágakat himbál a téli szél.
A szürke sziklakő havat siratva gyászol,
s csalóka csillogás a tócsák szélinél.

A sápadt fűben halvány illatok lapulnak,
kidőlt karókat rozsdás drótdarab fog át,
s amott hol ősszel buzgón emberek vadultak,
fagy őrzi még a rémült állatok nyomát.

A dermedt tó partján vakon mereng egy lámpa,
üres halőrház, körbe búskomor magány.
Rongyos felhők sokát az est a vízbe rántja,
az égre varjak szállnak s károg mindahány.

A barna táj felett sarlónyi, sárga hold gyúl,
a hegy magára ölti ében köntösét.
Árnyak lebegnek, és a rezge bokrokon túl,
bölcsőt és sírhelyet békít az éjsötét.

2017.03.04.

Kategória: Versek | Télvég bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Mégis hiszünk

A homlokunkra ráncot írt az emlék,
sajgó sebekre kéklő folt fagyott.
Szemünkre folyt, magányos, téli esték
zsebükbe gyűrnek minden csillagot.

Beszélni fáj, fullaszt sok volt ígéret,
a csend komor, de gúnyosan nevet.
Sóhajtozunk, hogy álmunk semmivé lett,
s féljük, ha néz a lelkiismeret.

Mégis hiszünk, és megszületnénk újra,
időnk rabolta oly sok tévedés.
Vigaszt keresni kőbevésett múltra,
jövőnkre nézve meglehet, kevés.

2017.02.16.

Kategória: Versek | Mégis hiszünk bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Végül

Nehéz szíved már nem vágyott újabb tavaszra,
s e szörnyű, gyászos télbe döngölted Magad.
Bánat gyötört, a torkodat méreg harapta,
s csak vártad, jöjjön az, mi végleg elragad.

Ágyat vetettél: olykor álom hullt szemedre.
Virradt: homályos képek játszottak Veled.
Ködökbe vesztél s kósza szikrák közt lebegve,
halvány ujjakat markolt görcsösen kezed.

Ajtót nyitottál, szél söpört szét minden gondot,
talán még láttad őt, amint melletted áll;
halk volt, szívedhez ért, a tested földre omlott,
s csendet lehelt beléd a szenvtelen halál.

2017.02.04.

Kategória: Versek | Végül bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

A városon túl

A város oly közel, de mégis messze van,
idáig nem jutott vonat fütyülte máz.
Kifosztott holnapok, itt hagyva mocskosan,
s romok közt roskatag, lakatlan, régi ház.

Porlepte ajtaján eltévedt légy matat,
penésszel fest a csend, pincében gomba nő.
Szétmálló múltakat vigyáz a rossz lakat,
s a lépcsőn ott lapít egy párja tűnt cipő.

Az udvar rég halott, megfulladt macskakő,
sár, tócsák, törmelék s egy rozsdamarta kád.
A vaksi ablakon kinéz a volt idő,
köhögve fuldokol, majd állott bűzt okád.

Árnyék a ház előtt, pedig se nap, se ég,
a járda foltjain a tegnap térdepel,
s amott bódék mögött, hol fényből nincs elég,
az éhes utcalány már csontot ad csak el.

Lassan lehull az éj, és mindent eltakar,
sok fásult mozdulat lustán egymásra dől.
Álmok, ha gyúlnak is, kialszanak hamar,
s reggelre nincs terem megint a semmiből.

2017.01.31

Kategória: Versek | A városon túl bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Újszülöttek

A harsogó zajra már felpattant szemük,
küzdelmes útjukat arcuk meséli el.
Enyhíti kínjukat, ki földre szállt velük:
a szomjazó tüdőkbe hűvös fényt lehel.

Szelíden alszanak, s tejszínű álmaik
egekből elhozott nyugalmat rejtenek.
Kezük nem sejti még jövendő ráncait,
s hártyányi körmüket sem rágja rettenet.

Az ajkuk friss virág, a csendjük tiszta tó,
a homlokuk fölött az ámulat dalol.
Megmozdul csöpp fejük, s az örökkévaló
dús élet gőze száll darabka pléd alól.

Vérük csatára kész, a test esélyt kapott,
mi jön majd és kísért, innen még messze van.
Most még akárki szól, ígér egy csillagot,
ők kétlik s válaszul felsírnak hangosan.

2017.01.17

Kategória: Versek | Újszülöttek bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Szobák

Szobámba gyakran engedem a csendet,
kizártam minden zörgő ablakot.
Zaj nem kopogtat, lárma rég nem csenget,
s falára vésett hangot hallgatok.

Odébb az utca minden sarka lüktet,
nem rest a város űzni látszatot.
Szemet vakítva fénylik számos üzlet,
sokaknak ünnep, hogy már jártak ott.

Másokra túl bő apjuk volt kabátja;
s kit egykor anyja élni ringatott,
bölcsőnyi álmát kábulatra váltja,
így lesz belőle lélegző halott.

Magában bízva holdat gyújt az ember,
kezétől lángol csillagok sora.
Nagy házat épít végtelen terekkel,
amelyben végül nem lesz majd szoba.

2017.01.13.

Kategória: Versek | Szobák bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

A bolond

A tegnapot nyitott szemekkel álmodom,
amit napfény takart, az éj most megmutat.
Fülemben zúg a csend, ágyamhoz árny oson,
s lámpámról csillagok lógatják lábukat.

Az asztalon kanál, holnapra gyógyszerek,
fejemben ég a kép, keblemre hamva hull.
Tükrömben más lakik, én csak jövök-megyek,
s örök homály marad, virrad vagy alkonyul?

Az ablak szürke folt, redőnyén tűlevél,
üvegre köd ragad s megalvadt mondatok.
A függöny, mint a drót, zörög, ha fúj a szél;
sokan zajongnak itt, én bölcsen hallgatok.

2017.01.06.

Kategória: Versek | A bolond bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva