Őszi alkonyat

Didergő perceim haragvó szél harapja,
s zörgő ágak közé szomorkodom magam.
Száraz levél hull csendben őszülő hajamra,
s rángó tócsákba fullad mindegyik szavam.

Mint az ki menne már, majd mégiscsak maradna,
nyálkás ködökbe rejtem ráncos arcomat.
Elszórtam kincseim, több nem telik magamra;
az őszi alkonyat pihenni hívogat.

2016.11.19.

Kategória: Versek | A közvetlen link.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.