Vasárnap kora reggel

Szobám falán elalszik minden árnyék,
s az utcalámpa fénye elköszön.
Kicsit még fekszem, mintha jelre várnék,
majd arcot öltök, és felöltözöm.

A szürke füsttel szerteszáll egy álom,
utánanézek, s lábam nógatom.
Elindulok, mint mások, úgy csinálom:
hamis mosollyá gyúrom sóhajom.

A járda ázott, rajta szél rohangál,
a vaskorlátnak kócos csitri dől.
Részeg suhancok, hangjuk több a soknál,
jönnek felém a ködlő semmiből.

A konyha álmos, szunnyad még a tűzhely,
szemembe néz a dermedt bableves.
A munka vár egy láda marhaszűzzel;
vendégnek lenni volna érdemes.

2017.10.20

Kategória: Versek | Vasárnap kora reggel bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Ma már tudom…

A nap sütött, felhő se járt az égen,
s anyám körött lángot fogott az éden.
Szakadt a pánt, ő rémülten sikoltott,
egy sem segített, mind ölelni volt ott.

A fűre lökték, vére folyt a combján,
kettő lefogta s egy lihegte: rosszlány.
Amint az végzett, készen állt a másik,
csorgott a nyáluk szájuktól bokáig.

Így játszadoztak majd egy óra hosszat,
s anyám megértett minden földi rosszat;
még azt se látta, arcát eltemette:
egy hószín lepke mint rebbent felette.

Ma már tudom, apám hiába várom:
izzott, kihunyt s füstté lett mind a három.

2017.10.06

Kategória: Versek | Ma már tudom… bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Üzenet

A csöppnyi fényt, mit én hoztam magammal,
ha elmegyek, az asztalon hagyom.
Talán majd téged egy nap megvigasztal,
ha itt leszel, s mit látsz, az fáj nagyon.

Ma még a fák, mondják, az égig érnek,
de én tudom, a lombok fellegek;
az ágak olykor bábjai a szélnek,
s bimbók közt gyakran férgek rejlenek.

A városokban házak omladoznak,
sötét utcákon mindenütt szilánk.
Bölcsek hazudnak lámpát csillagoknak,
s bolondok gyűrnek ráncokat miránk.

Egyik kezével gödröt ás az ember,
másik kezével holnapot temet.
Ki mást csinálna, lassan szólni sem mer;
reszketve áll a gyertyaláng felett.

Mi jönni fog, hogy meglásd, nem kívánom;
s nem könnyű azt, hidd el, kimondanom:
habár tudom, már régről űz egy álom,
maradj, ha jobb, a másik oldalon.

2017.09.22

Kategória: Versek | Üzenet bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Köldökzsinór

Régen beszéltünk, van vagy negyven éve,
nem tűnt fel eddig, hosszú volt a csend.
Most úgy igyekszünk, mindent félre téve,
akárha tudnánk, mindez mit jelent.

Ajtót nyitunk egy ismeretlen útra,
elmondom ezt, s te elmeséled azt.
Minek hazudnánk, semmi nem lesz újra,
s ha szebb a szó, úgysem nyújt több vigaszt.

A sóhajok sok mindent eltakarnak,
a mondatok közt ott a félelem;
szemünkben mélyen álmok és sugallmak,
így nézünk vissza, át az életen.

Időnk kevés, talán majd fent a fényben
elég lesz egyszer néhány pillanat;
s akkor lehet, még jobban is megértem,
miként köt hozzád az, mi elszakadt.

2017.09.30

Kategória: Versek | Köldökzsinór bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Az Ősz

Haragját hozva tágra nyílt szemében,
a hídon át az izmos Ősz rohan.
Szelet kavar s a fákra csap merészen;
hajában felhők csüngnek rongyosan.

Kihűlt padokra csendet szór a parkban,
a hintaláncra bánatot sodor,
majd szirmokat tép s eldobálja halkan;
tócsák tükrében látni, mily komor.

Amerre lép, elalszik minden árnyék,
szavára lámpák gyúlnak délután.
Néhány bokornak hagyja, hogy még játsszék,
s a rőt bogyókra foltot ken sután.

A lenge ingre rádob egy kabátot,
amint a hold kél, morcosabb megint,
s ahol temetni tegnap gödröt ásott,
a sápadt nyárra gúnyosan legyint.

2017.09.15

Kategória: Versek | Az Ősz bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Kampány

Mesébe illő tájon át,
ne kérdezd, merre visz az út!
Plakát ragyog rád, láss csodát,
feledj valót és méla bút!

Csak jól figyelj, s én terv szerint,
eléd cseppentem mézemet,
s ha látsz olyat, ki rám legyint,
jegyezz fel minden részletet!

Akad gödör s van még veszély,
ezért ér körbe madzagom,
s azért kell korlát, hogy ne félj…
kezed remegni nem hagyom.

Szemed legeltesd zöld gyepen,
s egyél, lekvár a színpadon!
S míg véred szívja szellemem,
Hidd vagy hazudd: így jó nagyon!

2017.09.09

Kategória: Versek | Kampány bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Valóság

A villanydróton varjú károg,
a pózna mellett macska ül.
Megannyi mocskot rejt az árok,
s csak dudva nő a ház körül.

A lépcsőn áll egy kócos asszony,
körötte csikkek és szemét;
legyintve mondja, ott rohadjon,
s átlép egy súrolókefét.

Kutyák ugatnak, ég a lámpa;
csönget, ma már a második.
A konyhaszéken két kis árva,
s az anyjuk nyögve álmodik.

2017.08. 20

Kategória: Versek | Valóság bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Végső pillanat

Egy rideg szobában, dermedt délután,
méla csend és fonnyadt alma szag van.
Szürke fény remeg a párnákon puhán,
s ráncos asszony fekszik mozdulatlan.

Bőre színtelen, az ajkán csöppnyi vér,
s lábain, mint kőrakás a paplan.
Sóhajt hirtelen, szemével inni kér,
látszik arcán, kínja olthatatlan.

Nyögve még felül, zihál s a válla ráng,
karja, mint a rongy, lecsüng lohadtan.
Két tükrében épp kihuny a gyertyaláng;
s lepke rebben kint az alkonyatban.

2017.08.01

Kategória: Versek | Végső pillanat bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Kivonat

Időm telik, lassan mindent tudok magamról.
Mit múltam rejteget, szavakra tördelem.
Az ujjaim között sárral kevert aranypor;
s megannyi régi én időzik itt velem.

Akad, mit nem hiszek s van még, amit nem értek.
A zaj mellébeszél, a csendre hallgatok.
A válaszokba vágnak kétkedő miértek,
és ablakokra nyitnak újabb ablakot.

Feledni lenne mit, maradtak itt-ott foltok.
Vétek ma is hibát, ügyetlen leplezem:
arcom pirulni kezd, minden lámpát leoltok,
s a rám hulló homályba törlöm meg kezem.

A tűztől rettegek, láttam, milyen, ha éget,
s mint marja füstje szét a törtetők szemét;
mint hull, ki józan, mások részeg álma végett,
s mily könnyen olvad el lángok közt egy pecsét.

Felhőket rajzolok, de földhöz ér a lábam.
Ha eddig eljutottam, nincs reménytelen.
Lehunyt szemem mögött elrejtve száz világ van,
s hiszem, ha távozom, majd fénybe érkezem.

2017.08.01

Kategória: Versek | Kivonat bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Eső után

A tűlevélen vízcseppek gurulnak.
A régi hídon csapzott eb fut át.
Dús lombok isszák illatát az útnak,
s a gondnok füttyent, most váltott ruhát.

A szállodában nyitva minden ablak.
Egy férfi izzad, könnyű nőt cipel.
A pincérlányok székek közt szaladnak,
s egy ázott vendég semmit nem hisz el.

Sok ráncos arcon újra friss a festék,
a bárzenész felölti jelmezét.
Egy lány takarja mellét, hogy kitessék,
s parányi szikrák gyúlnak szerteszét.

A tó vizén unottan ring a csónak,
a partot dúlja számtalan gyerek.
A pára épp, mint súlya itt a szónak;
s koktélra gyűlnek zümmögő legyek.

2017.07.21

Kategória: Versek | Eső után bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva