Utolsó pillanat

Egy rideg szobában, dermedt délután,
méla csend és fonnyadt alma szag van.
Szürke fény remeg a párnákon puhán,
s ráncos asszony fekszik mozdulatlan.

Bőre színtelen, az ajkán csöppnyi vér,
s lábain, mint kőrakás a paplan.
Sóhajt hirtelen, szemével inni kér,
látszik arcán, kínja olthatatlan.

Nyögve még felül, zihál s a válla ráng,
karja, mint a rongy, lecsüng lohadtan.
Két tükrében épp kihuny a gyertyaláng;
s lepke rebben kint az alkonyatban.

2017.08.01

Kategória: Versek | Utolsó pillanat bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Kivonat

Időm telik, lassan mindent tudok magamról.
Mit múltam rejteget, szavakra tördelem.
Az ujjaim között sárral kevert aranypor;
s megannyi régi én időzik itt velem.

Akad, mit nem hiszek s van még, amit nem értek.
A zaj mellébeszél, a csendre hallgatok.
A válaszokba vágnak kétkedő miértek,
és ablakokra nyitnak újabb ablakot.

Feledni lenne mit, maradtak itt-ott foltok.
Vétek ma is hibát, ügyetlen leplezem:
arcom pirulni kezd, minden lámpát leoltok,
s a rám hulló homályba törlöm meg kezem.

A tűztől rettegek, láttam, milyen, ha éget,
s mint marja füstje szét a törtetők szemét;
mint hull, ki józan, mások részeg álma végett,
s mily könnyen olvad el lángok közt egy pecsét.

Felhőket rajzolok, de földhöz ér a lábam.
Ha eddig eljutottam, nincs reménytelen.
Lehunyt szemem mögött elrejtve száz világ van,
s hiszem, ha távozom, majd fénybe érkezem.

2017.08.01

Kategória: Versek | Kivonat bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Eső után

A tűlevélen vízcseppek gurulnak.
A régi hídon csapzott eb fut át.
Dús lombok isszák illatát az útnak,
s a gondnok füttyent, most váltott ruhát.

A szállodában nyitva minden ablak.
Egy férfi izzad, könnyű nőt cipel.
A pincérlányok székek közt szaladnak,
s egy ázott vendég semmit nem hisz el.

Sok ráncos arcon újra friss a festék,
a bárzenész felölti jelmezét.
Egy lány takarja mellét, hogy kitessék,
s parányi szikrák gyúlnak szerteszét.

A tó vizén unottan ring a csónak,
a partot dúlja számtalan gyerek.
A pára épp, mint súlya itt a szónak;
s koktélra gyűlnek zümmögő legyek.

2017.07.21

Kategória: Versek | Eső után bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Ösztönök

A férfi nem szól, most már csak legyint.
Az asszony arcán lángra gyúl a seb.
Pohár törik, majd újra egy megint,
s a sok szilánk, mind egyre élesebb.

A gyermek retteg, karján ráng a fény.
Úgy elszaladna, tudja, nem lehet.
Ajkát harapja s meglapul helyén,
egy féltve őrzött régi kép felett.

A főzelék kihűl az asztalon;
és nő a folt az elszakadt ruhán.
A szomszédasszony rendőrért oson;
S a gyermek nyúl a konyhakés után.

2017.07.09.

Kategória: Versek | Ösztönök bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Kocsma

A ház alatt sok csonkig égett lámpa,
minden sarokban lomha félhomály.
Elvész a fény a megcsorbult pohárba’.
Szavakra dől az ócska muskotály.

A falnál ferdén áll egy fonnyadt asszony,
fejére száll s kontyot bont a gőz.
Már ő se tudja, menjen vagy maradjon,
szemében most is szürke csend időz.

Az asztal billeg, ráhajol a székre;
a pultosnő unottan felnevet,
egy öltönyös két bókot adna érte;
egér fut át a hűtőgép felett.

Egy férfi int, csupán a szó zavarja,
a nyála csillog szőrös mellkasán.
Egy másik dünnyög: mindig fönt az alja,
s magának mondja: átkozott magány.

Az ajtó nyílik, lépcső jár a füstre,
a szél tömény szimfóniát sodor;
kukák közé nem ér a holdezüstje,
s foltot hagy ott a borba fúlt nyomor.

2017.06.23

Kategória: Versek | Kocsma bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Közöny

A vaksötétben, hogyha felriadtam,
hiába szóltam, nem felelt anyám.
Alig volt gondja, mondják, énmiattam;
ott élt a város másik oldalán.

Csak néha jött el, végül elfelejtett,
milyen volt akkor, már nem is tudom.
Egyszer még láttam, ült az ablak mellett
egy szörnyű zajjal induló buszon.

Később úgy hittem, majd csak megtalálom,
de nem kerestem s ő ma sem keres.
Maradt, mint olykor visszatérő álom,
amelyben hinni mégsem érdemes.

Öregszem lassan, ő talán már vénül,
az ember enyhül, sajnál, megbocsát;
van mit nem ért, de elfogadja végül,
s nem gyűri érte hűvös homlokát.

2017.06.04

Kategória: Versek | Közöny bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

A roncs

Komor sziklák alatt a fuldokló homokban,
hol partokká alél a végtelen meder,
vihartól tépve és a naptól megkopottan,
mint alvó szörnyeteg, ijesztő roncs hever.

Nyirkos deszkái közt kagylók, csigák tanyáznak,
hínár rohad s mit még a tenger itt hagyott;
hálói feslenek két rég halott halásznak,
s málló rongyok lehelnek pusztulásszagot.

Amint az est leszáll, kélnek nyöszörgő árnyak,
s a hold intő szavára újra vízre szállnak;
a lomha ár közéjük életet legyint.

Hajnalban mindahány ismét a roncsra mászik,
szögekre fekszik egy, mellé roskad sok másik;
felzúg a fény, s enyészve alszanak megint.

2016.06.12

Kategória: Versek | A roncs bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Porzás

A fák alatt aranyló fény cikázik,
s egymáshoz érnek suttogó kezek.
Árnyék oson, nyomában leng egy másik,
s ábrándot rejtő bokrok rezgenek.

A parton tárva-nyitva minden ablak,
sóhajt sodor az önfeledt folyam.
Leszáll az est: a bátrak ott maradnak
az éjbe veszni részeg boldogan.

A szirmokon foltot talál a reggel,
s hol harmat hűsít égető sebet,
méhek repülnek zümmögő legyekkel,
szagokba szédült illatok felett.

2017.05.17.

Kategória: Versek | Porzás bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Otthon

A bokrok alján ébredő sötét;
a régi csapnál rózsa hajt fejet,
gyümölcsfa ejti földre köntösét,
s dongó kering egy tál eper felett.

Hajadban lepke: két fehér szirom,
kenyér s pohár a kerti asztalon.
Szemedbe nézek, ajkadról iszom,
s úgy, mint ki félt, a fényed markolom.

Felhők között a hold üt épp tanyát,
a házba lépünk, egy vagyok Veled.
A perceket most csend karolja át;
lámpát gyújtasz s az ágyunk megveted.

2017.05.19.

Kategória: Versek | Otthon bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Távozás

Indulsz, hová mégsem jutsz el soha,
miként jöttél, a lépted tétova;
s azt suttogod, lehet, nem érte meg,
szemed sarkában halvány fény remeg,
s fejed felett, mint rongyok csüngenek,
a felhők szélét markoló egek.

Mit hagysz, kevés, de oly sokat viszel,
csak az maradsz, amennyit más hisz el.
Kilincs zörög, hinnéd, hogy lesz, ki szól,
a torkod ég, a csendből még iszol.
Hűvös homály, a semmi rád lehel,
s arcodra hull egy színtelen lepel.

2017.04.21.

Kategória: Versek | Távozás bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva