Az Ősz

Haragját hozva tágra nyílt szemében,
a hídon át az izmos Ősz rohan.
Szelet kavar s a fákra csap merészen;
hajában felhők csüngnek rongyosan.

Kihűlt padokra csendet szór a parkban,
a hintaláncra bánatot sodor,
majd szirmokat tép s eldobálja halkan;
tócsák tükrében látni, mily komor.

Amerre lép, elalszik minden árnyék,
szavára lámpák gyúlnak délután.
Néhány bokornak hagyja, hogy még játsszék,
s a rőt bogyókra foltot ken sután.

A lenge ingre rádob egy kabátot,
amint a hold kél, morcosabb megint,
s ahol temetni tegnap gödröt ásott,
a sápadt nyárra gúnyosan legyint.

2017.09.15

Kategória: Versek | Szóljon hozzá most!

Kampány

Mesébe illő tájon át,
ne kérdezd, merre visz az út!
Plakát ragyog rád, láss csodát,
feledj valót és méla bút!

Csak jól figyelj, s én terv szerint,
eléd cseppentem mézemet,
s ha látsz olyat, ki rám legyint,
jegyezz fel minden részletet!

Akad gödör s van még veszély,
ezért ér körbe madzagom,
s azért kell korlát, hogy ne félj…
kezed remegni nem hagyom.

Szemed legeltesd zöld gyepen,
s egyél, lekvár a színpadon!
S míg véred szívja szellemem,
Hidd vagy hazudd: így jó nagyon!

2017.09.09

Kategória: Versek | Szóljon hozzá most!

Valóság

A villanydróton varjú károg,
a pózna mellett macska ül.
Megannyi mocskot rejt az árok,
s csak dudva nő a ház körül.

A lépcsőn áll egy kócos asszony,
körötte csikkek és szemét;
legyintve mondja, ott rohadjon,
s átlép egy súrolókefét.

Kutyák ugatnak, ég a lámpa;
csönget, ma már a második.
A konyhaszéken két kis árva,
s az anyjuk nyögve álmodik.

2017.08. 20

Kategória: Versek | Valóság bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Végső pillanat

Egy rideg szobában, dermedt délután,
méla csend és fonnyadt alma szag van.
Szürke fény remeg a párnákon puhán,
s ráncos asszony fekszik mozdulatlan.

Bőre színtelen, az ajkán csöppnyi vér,
s lábain, mint kőrakás a paplan.
Sóhajt hirtelen, szemével inni kér,
látszik arcán, kínja olthatatlan.

Nyögve még felül, zihál s a válla ráng,
karja, mint a rongy, lecsüng lohadtan.
Két tükrében épp kihuny a gyertyaláng;
s lepke rebben kint az alkonyatban.

2017.08.01

Kategória: Versek | Végső pillanat bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Kivonat

Időm telik, lassan mindent tudok magamról.
Mit múltam rejteget, szavakra tördelem.
Az ujjaim között sárral kevert aranypor;
s megannyi régi én időzik itt velem.

Akad, mit nem hiszek s van még, amit nem értek.
A zaj mellébeszél, a csendre hallgatok.
A válaszokba vágnak kétkedő miértek,
és ablakokra nyitnak újabb ablakot.

Feledni lenne mit, maradtak itt-ott foltok.
Vétek ma is hibát, ügyetlen leplezem:
arcom pirulni kezd, minden lámpát leoltok,
s a rám hulló homályba törlöm meg kezem.

A tűztől rettegek, láttam, milyen, ha éget,
s mint marja füstje szét a törtetők szemét;
mint hull, ki józan, mások részeg álma végett,
s mily könnyen olvad el lángok közt egy pecsét.

Felhőket rajzolok, de földhöz ér a lábam.
Ha eddig eljutottam, nincs reménytelen.
Lehunyt szemem mögött elrejtve száz világ van,
s hiszem, ha távozom, majd fénybe érkezem.

2017.08.01

Kategória: Versek | Kivonat bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Eső után

A tűlevélen vízcseppek gurulnak.
A régi hídon csapzott eb fut át.
Dús lombok isszák illatát az útnak,
s a gondnok füttyent, most váltott ruhát.

A szállodában nyitva minden ablak.
Egy férfi izzad, könnyű nőt cipel.
A pincérlányok székek közt szaladnak,
s egy ázott vendég semmit nem hisz el.

Sok ráncos arcon újra friss a festék,
a bárzenész felölti jelmezét.
Egy lány takarja mellét, hogy kitessék,
s parányi szikrák gyúlnak szerteszét.

A tó vizén unottan ring a csónak,
a partot dúlja számtalan gyerek.
A pára épp, mint súlya itt a szónak;
s koktélra gyűlnek zümmögő legyek.

2017.07.21

Kategória: Versek | Eső után bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Ösztönök

A férfi nem szól, most már csak legyint.
Az asszony arcán lángra gyúl a seb.
Pohár törik, majd újra egy megint,
s a sok szilánk, mind egyre élesebb.

A gyermek retteg, karján ráng a fény.
Úgy elszaladna, tudja, nem lehet.
Ajkát harapja s meglapul helyén,
egy féltve őrzött régi kép felett.

A főzelék kihűl az asztalon;
és nő a folt az elszakadt ruhán.
A szomszédasszony rendőrért oson;
S a gyermek nyúl a konyhakés után.

2017.07.09.

Kategória: Versek | Ösztönök bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Kocsma

A ház alatt sok csonkig égett lámpa,
minden sarokban lomha félhomály.
Elvész a fény a megcsorbult pohárba’.
Szavakra dől az ócska muskotály.

A falnál ferdén áll egy fonnyadt asszony,
fejére száll s kontyot bont a gőz.
Már ő se tudja, menjen vagy maradjon,
szemében most is szürke csend időz.

Az asztal billeg, ráhajol a székre;
a pultosnő unottan felnevet,
egy öltönyös két bókot adna érte;
egér fut át a hűtőgép felett.

Egy férfi int, csupán a szó zavarja,
a nyála csillog szőrös mellkasán.
Egy másik dünnyög: mindig fönt az alja,
s magának mondja: átkozott magány.

Az ajtó nyílik, lépcső jár a füstre,
a szél tömény szimfóniát sodor;
kukák közé nem ér a holdezüstje,
s foltot hagy ott a borba fúlt nyomor.

2017.06.23

Kategória: Versek | Kocsma bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Közöny

A vaksötétben, hogyha felriadtam,
hiába szóltam, nem felelt anyám.
Alig volt gondja, mondják, énmiattam;
ott élt a város másik oldalán.

Csak néha jött el, végül elfelejtett,
milyen volt akkor, már nem is tudom.
Egyszer még láttam, ült az ablak mellett
egy szörnyű zajjal induló buszon.

Később úgy hittem, majd csak megtalálom,
de nem kerestem s ő ma sem keres.
Maradt, mint olykor visszatérő álom,
amelyben hinni mégsem érdemes.

Öregszem lassan, ő talán már vénül,
az ember enyhül, sajnál, megbocsát;
van mit nem ért, de elfogadja végül,
s nem gyűri érte hűvös homlokát.

2017.06.04

Kategória: Versek | Közöny bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

A roncs

Komor sziklák alatt a fuldokló homokban,
hol partokká alél a végtelen meder,
vihartól tépve és a naptól megkopottan,
mint alvó szörnyeteg, ijesztő roncs hever.

Nyirkos deszkái közt kagylók, csigák tanyáznak,
hínár rohad s mit még a tenger itt hagyott;
hálói feslenek két rég halott halásznak,
s málló rongyok lehelnek pusztulásszagot.

Amint az est leszáll, kélnek nyöszörgő árnyak,
s a hold intő szavára újra vízre szállnak;
a lomha ár közéjük életet legyint.

Hajnalban mindahány ismét a roncsra mászik,
szögekre fekszik egy, mellé roskad sok másik;
felzúg a fény, s enyészve alszanak megint.

2016.06.12

Kategória: Versek | A roncs bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva